Kunfalvi Marianna

A téli/ hideg/ jeges úszás kb tíz éve lopózott be a hobbijaim sorába. Először csak kíváncsi voltam, meddig tudom tolerálni az ősztől fokozatosan hűlő vízben történő úszást. Együttélni a természettel mindig kihívás számomra.

Új érzéseket tapasztaltam meg, és egyre többet tanultam a testem működéséről. Aztán a FB-on ráakadtam a TÚSZ SE posztjára, ahol szintén a téli úszás volt a fókuszban. Sikerült felvenni a kapcsolatot Zimányi Andrással, akiről megtudtam, hogy egy fanatikus, megszállott, elhivatott sportoló. Nemcsak a saját teljesítménye a célja, hanem ennek az akkoriban hazánkban még ismeretlen és erősen megkérdőjelezett sportnak a népszerűsítse és minél több elszánt sportoló bevonása ebbe az extrém kihívásba.

Hihetetlen ambícióval, kitartással és rengeteg szervezési és fizikai munkával szervezte a a Téli Balaton átúszás rendezvényét. Megteremtette az alapokat, gondosan ügyelve minden részletre, különös figyelemmel a sportoló biztonságára. Ezt a figyelmet több alkalommal is volt lehetőségem személyesen megtapasztalni.

Rengeteg tanáccsal, az általa felhalmozott tapasztalattal felvértezve engedett vízbe. Folyamatosan kontrollálta minden egyes úszó állapotát, mint egy védőangyal kísérte úszásunkat a partról, késze arra, hogy bármikor személyes fizikai segítséget is tudjon nyújtani. Ilyenre nem került sor, mert mindenkit felkészített mentálisan is a kihívásra.

Minden alkalommal nagy biztonságban éreztem magam, az általa szervezet úszáspróbákon és a Balaton átúszáson is. Éreztem, hogy személyesen figyel rám….IS. És a többiekre is. Nem tudom erre hogyan képes, de mindenhol ott volt. Ez a kiemelt figyelem teremtette meg számomra a lehetőséget, hogy megismerjem a határaim szélét, és megtapasztaljam a ” túl tolás” következményeit, érzéseit és a kompenzáció lehetőségeit.

Még többet kezdtem tanulni a kritikus fizikai állapot tüneteiről és a szakszerű segítségnyújtásról. Emlékszem, az első úszáspróbán, mivel nehezen sikerült visszamelegednem, még hosszú ideig ültünk a meleg taxijában, és nagyon türelmesen beszélgetett velem, és csak akkor engedett utamra, amikor meggyőződött, hogy rendben vagyok.

Pedig tudtam, hogy neki is sietni kellett az egyéb feladataihoz. Ezt a gondoskodást érzem azóta is minden általa szervezett eseményen. A másik alkalommal amikor túltoltam, nem kaptam semmi dorgálást, csak őszinte aggódást ami hihetetlenül megnyugtatott és sokat segített, hogy mentálisan is minél hatékonyabban támogassam a testem a regenerálódásban.

Ezekért a tapasztalásokért nagyon hálás vagyok, és igyekszem a jövőben megkímélni az ilyen helyzetektől.

Kunfalvi Marianna